Amikor nem szeretnéd, hogy fotózzanak – igaz történet alapján

Van az úgy, hogy már mindenből eleged van. Elfáradtál, éhes vagy, de nem bírsz már enni, hosszú volt a táv, durva volt a szint, kidörzsölődött a bőröd, kikészített egy sérülés, kimerített a küzdelem (akár versenytárssal, akár saját magaddal), már nem érzed úgy, hogy jól mutatnál a képen… Vagy – és ehhez minden különösebb magyarázat nélkül alanyi jogod van – egyszerűen nincs hozzá kedved.

Jelezd nyugodtan a fotósnak. Jelezd bármilyen fejrázással vagy egy határozott (nem bántó) elhárító kézmuzdalattal (de vigyázz, nehogy integetésnek nézze 😉 ), akár egyszerűen csak mondd, hogy „kérlek, ne”, érteni fogja. Érteni és értékelni. Sok fotós, aki futókat fényképez, maga is ismeri/űzi ezt a gyönyörű, de sokszor kifejezetten kemény sportot. Átérzi az erőfeszítéseidet, tudja, min mész keresztül.

Aki szerzett már némi rutint mezőnyfotózásban, szinte minden szándékos jelzés nélkül is megérzi, ha nem kívánatos a buzgósága. Tudd, hogy ő érted van, neked igyekszik emléket csiholni. Főleg ha a versenyszervező által megbízott fotósról van szó, tulajdonképpen a munkáját végzi, és a megbízását teljesíti. Amikor benevezel egy versenyre, találkozhatsz azzal a kitétellel, hogy a rendezvényen készülhet rólad kép- és/vagy videofelvétel, amihez te a nevezésed leadásával/véglegesítésével hozzájárulsz. De emellett (szerintem) a fotósnak abban is partnernek kell lennie, ha te már abban a pillanatban tudod, hogy arra nem szívesen fogsz emlékezni.

A kedvenc példám: egy terepversenyen egy völgybe való megérkezéskor a szemtelenül felázott eredei úton pont a fotós orra előtt sikerült a kanyarban oldalra vágódnom. De úgy telibe. 😀 És közben hallottam, ahogy kattog a masina. Nyilván nem ezt szerette volna megörökíteni, csak hát én pont ezt a performanszt nyújtottam át neki. Hatalmasat nevettem, ő persze inkább aggódott, én meg a megrázkódtatástól (értsd szó szerint) el is feljetettem neki mondani, hogy nem szívesen látnám viszont ezeket a képeket nyilvánosan. Bár bevallom, egy pici aberráltság azért dolgozott bennem, már előre készültem, hogy úgy osztom majd meg a képet a hivatalos albumból, hogy „én így szoktam bekanyarodni”. És képzeld, ez a sorozat az esésről végül – természetesen – nem volt benne az albumban.

Ez volt a nulladik eset, ami elgondolkodtatott, hogy biztos létezik egyfajta sportfotó etika, vagy legalábbis ő egy jóérzésű fotós volt, aki mérlegelte, hogy mennyire gázol bele a renomémba, ha közzéteszi ezeket a képeket, bármennyire jól is sikerültek esetleg fényképész szemmel, szakmai szempontból. Erről egyébként eszembe jutott még egy gondolat, egy hasonló törekvés, amihez mindig minden körülmények között igyekszem tartani magam… (Előkészületben: az „Előnytelen mozgási fázisok fotós szemmel” munkacímű blogbejegyzés.)

Mindig emlékezni fogok rá, amikor az első 24 órás versenyen, amelyen segítőként vettem részt, az utolsó órákban nekiindultam fotózni a meseszép parti sétányon a napkelte fényeivel körülvéve. A legtöbb induló szélesen mosolygott, amikor meglátott, pedig éppen csak túl voltak az éjszakán és a hajnalon, a legnehezebb időszakon. A legnagyobb mókamesterek még ilyenkor is nagy vigyorral vagy harsány viccelődéssel haladtak el mellettem.

Néhányan viszont már nem pillantottak rám. Maguk elé néztek, a lábuk elé figyeltek. Nem tudtak vagy nem akartak észrevenni. Igyekeztem tekintettel lenni erre, és éreztem, hogy ebben a szakaszban már nem mindenki kívánja, hogy fotózzák. És volt egy futó, aki kifejezetten és határozottan kinyilvánította, hogy nem szeretne magáról több képet. Hatalmasat küzdött, nagyon elcsigázott volt már. Mindenét beletette a versenybe, és a verseny mindent kivett belőle. Három óra volt vissza a kürtszóig. Én ott gubbasztottam a pálya szélén, félrehúzódva, hogy minél kevésbé zavarjak. Amikor láttam, hogy futó közelít, felemeltem a kamerát, belenéztem a keresőbe és komponálni kezdtem.

Azonban amikor ez a versenyző közeledett és észrevette, mire készülök, először csak kérlelően annyit mondott, hogy „ne”, majd egy pillanat múlva egy fejrázással megerősítve határozottan hozzátette, hogy „nem”. Nem volt bántó. Kristálytisztán, sallangmentesen egyértelmű volt. Azonnal leengedtem a gépem és gyorsan mondtam is, hogy „rendben”. Nem állítom, hogy nem ütött szíven a dolog. Azon tipródtam, hogyan is gondoltam, hogy én most még nekiállok őket fotózni…

Soha nem fogom elfejelteni ezt a jelenetet, mert egyrészt akkor gondoltam bele először úgy igazán a kamera túloldalán, hogy a fotózásnak sem mindig minden futó örül, és hogy meg kell tanulnom, mikor mit lehet és mit nem. Tudnom kell, hogy melyek azok az időszakok, amikor hozzáteszek a fényképezéssel a futó élményéhez, és melyek azok, amikor nem. Másrészt végtelenül hálás voltam neki, a döntéséért, és amiért mindkettőnket megkímélt attól a kínos incidenstől, hogy ha felkerülnek a képek egy nyilvános albumba (amit egyébként a képeken szereplő futók beleegyezése nélkül nem is tehettem volna fel, ezt is fontos leszögezni), akkor utólag ír rám, esetleg szintén nyilvánosan, hogy vegyem le ezt a képet, mert ő ezzel nem tud azonosulni vagy nem szeretné, hogy mások így lássák.

Azóta tudatosan figyelek erre. Próbálom kifürkészni jó előre, hogy jót teszek-e azzal, ha kattintok, vagy inkább bosszúságot okozok esetleg. Ha csak lehet, ez utóbbit megpróbálom elkerülni. Tény, nem sok hasonló esettel találkoztam. De találkoztam. Van, aki csak figyelmen kívül hagy, ez a gyakoribb. Ilyenkor én is visszafogottabb maradok, nem erőltetem a témát. Nagyon-nagyon ritka, amikor valaki nem csak viccből mondja egy versenyen, hogy légyszi ne fotózz. Ilyenkor nincs mese, én ezt tudomásul veszem és kész.

Olyan persze még mindig lehetséges, hogy hiába egyezett bele a fénykézepésbe akár a nevezéssel, akár ráutaló magatartással az adott pillanatban, megeshet, hogy mégsem tetszik neki a róla készült kép, akár a reméltnél ziláltabb külseje, akár az arckifejezése, akár vélt vagy valós plusz kilók, akár egy olyan mozdulat miatt, stb., és privát* üzenetben kéri (*köszönet érte!), hogy legyen eltávolítva. De ami persze sokkal gyakoribb, az inkább az, hogy elkérik a képet jobb felbontásban saját használatra. 🙂

Tudom, biztosan van, aki úgy gondolja, hogy a nehéz pillanatokat is dokumentálni kell. Vagy legalábbis érdemes. Később mindig lehet olyan pillanat, amikor egyenesen hasznos, ha előkerül egy ilyen kép. Utólag értelmet nyernek, megszépülnek a legelkeseredettebb percek is, vagy legalábbis enyhülnek az akkori érzések. Aztán ezt a fénykép vagy újra feleleveníti, vagy pont hogy segít feldolgozni őket. Ilyenkor kifejezetten hatásos is tud lenni, ha valaki egy kipihentebb vagy megerősödött időszakában néz vissza a korábbi élményeire egy felvétel segítségével, és meglepetten nyugtázza, hogy mennyit fejlődött azóta. Vagy: „Lám, akkor azt hittem, sose lesz vége, sose érek be, sose telik el az az X óra, és mégis… Mégis megcsináltam. Kitartottam, végig mentem. Hiszen elhatároztam, tudtam, hogy megcsinálom, vagy tudni akartam, hogy képes vagyok-e rá, és igen, megcsináltam.” Ó, nekem hány ilyen gondolatom volt, amikor elém kerültek hasonló fotók, akár évekkel korábbról is… 🙂

De amikor te ott vagy a pályán, és éppen megküzdesz mindegy egyes méterért, nincs annyi idő (sajnos), hogy mindezt elmondjam neked. Akkor, ott, abban a pillanatban nekem tudomásul illik vennem, ha te ezt ott éppen nem szeretnéd. Ez a te versenyed, a te pillanatod, a te döntésed. Szerintem muszáj mérlegelni (nekem is és neked is). Ha pedig a fotóalany kifejezetten kéri, hogy ne tegyem, akkor egyszerűen nem szabad és kész. Ez nálam ugyanakkora súllyal esik latba, mint amikor valaki kifejezetten hálás a képekért.

Eddigi megfigyeléseim és saját élményeim alapján egész jól elkülöníthetők a hosszabb futóversenyek fázisai fotózási szempontból:

A verseny eleje, a kirajzás utáni első percek, kilométerek: még mindenki hepi, még szinte mindenki képes könnyedén mosolyogni, nevetni, integetni, OK-t mutatni, ugrálni, bohóckodni, még mindenkinek tip-top a külseje, összeszedett a mozgása, stb. Mindenképp jó, ha készül ekkor fotó, ez egyszerűen hozzátartozik a teljes történethez.

A verseny közepe: van egy (vagy több) lélegzetelállító panoráma, szemet gyönyörködtető alkonyat/pirkadat, vagy egy-egy jellegzetes helyszín. Örülsz, ha készül rólad ilyen kép, hiszen nem mindennapi a látvány és az alkalom.

A verseny második fele, a vége felé közeledve, de még kilométereken kívül a céltól: „mindenki hagyjon békén”. Aki nem tud segíteni, legalább ne tegyen rád plusz terhet azzal, hogy mímelned kell, milyen jól érzed magad. Nem kell hazudnod, se másnak, se magadnak. Ha épp nem élvezed, akkor nem kell (és nem is feltétlenül tesz jót) a hurrá-optimizmus. Teszed, amit tenned kell, minden más csak extrán viszi az energiát. Persze nem kell undoknak lenni, de ezen a ponton nagyon vékony a határ. A magam részéről mindig próbálom azt feltételezni, hogy nem rosszindulatból tesz vagy mond valaki valamit mogorvát. Sőt, nekem ez inkább amolyan „no go” zóna. Ilyenkor nem kell ott jópofizni, mosolyt kicsikarni, de még csak pusztán dokumentálni sem feltétlenül. Ez nem annak az ideje. Ha úgy érzem, hogy belecsúsztam ebbe a zónába, inkább már előre kérdezem együttérzően, hogy „fotó mehet még”? De amint először felteszem ezt a kérdést, már én magam is tudom rá a választ. Abban a pillanatban érzem, hogy eljött az ideje a békén hagyásnak. Ilyenkor jobb egy időre elpakolni a felszerelést, és csak szurkolni, biztatni.

Utolsó kilométerek, percek: már képes vagy elhinni, hogy sikerül, már alig várod, hogy beérj. Talán már unod is, talán a könnyeidet nyeled (á, nem, ez sosem ennyire fennkölt a valóságban, nevezzük nevén a dolgot: taknyod-nyálad egybefolyik az izzadtsággal), de ez már nem a „mindenki hagyjon békén” időszak. Itt már szomjazod a buzdítást, ekkor már minden egyes „hajrá”, amit kintről kapsz, plusz tíz métert jelent, és érzed, hogy haladsz, hogy meg akarod csinálni. Mindegy, hogy versenytárs vagy nézelődő dob neked egy drukkot, még ha úgy is érzed, hogy nem tudsz őszintén örülni neki, akkor is úgy esik, mint egy falat csoki. Na ez az a pillanat, amikor ha egy fotós dobja azt a falat csokit, akkor már neki is tudsz örülni. 😀 Ha másra nem, arra jó, hogy a kép kedvéért kicsit rendezd magad, kicsit újra összerakd a testtartásodat. Talán még egy öntudatos mosoly is belefér. Ugye tudod, hogy ha „úgy teszel”, mintha friss lennél és minden a legnagyobb rendben volna, az elméd ezt parancsnak veszi? Talán túlzás azt állítani, hogy „és akkor minden úgy is lesz”, de hogy ad egy löketet a hátralévő távhoz, az biztos. Legközebb ilyen szituban gondolj erre! Hiszen ha élsz az alkalommal, akkora dózist tudsz adni magadnak önerőből, amire talán nem is számítottál, és ami épp a legjobbkor jön.

Befutó: extázis. Tök mindegy, hogy mit csinálsz, milyen a tartásod, nevetsz vagy sírsz, felnézel vagy a kezedbe temeted az arcod, szétfolynak a tagjaid vagy profin megállítod az órád, magasba emeled a névre szóló célszalagod vagy a földre lógatva ernyedten behozod, egyedül haladsz át vagy kézenfogva mással – ez mind te vagy. Itt nem tudsz más lenni, csak önmagad. A célkapu egy olyan tükör, ami mindent elmond rólad és a versenyedről. Nem véletlenül a legfontosabb darabja a kirakósnak a célfotó. Nem mellesleg számíthatsz is rá, tudhatod, hogy ez hol és mikor fog elkészülni, így egy pici kontroll is van a kezedben, egy picit alakíthatod – ha van még annyi lélekjelenléted –, hogy ez a kép milyen legyen.

Ezek a megfigyelések és tapasztalatok voltak segítségemre az elmúlt évek hosszabb versenyein, hogy olyan képeket készíthessek a versenyzőkről, amelyeket ők is szívesen elkérnek, megőriznek, megosztanak és szeretnek. Ennek a bejegyzésnek a közzététele előtt mindössze három héttel vettem részt Angliában a GOMU 48 órás világbajnokságon, a magyar csapat kísérőjeként. Előrelátó módon még a rajt előtt megbeszéltem a futókkal, hogy terveim szerint az első órában fogom fotózni őket, illetve ha lesznek szép színek, akkor az első napnyugta és/vagy az első napkelte alatt szeretnék majd még próbálkozni. Így ők is tudták, hogy mire számítsanak, és mindenki a legjobbját tudta nyújtani, fényképezőgépen innen és túl. A péntektől vasárnapig tartó megmérettetésen – főleg egy „körözős” versenyen – semmi értelmét nem láttam a második naptól fogva bármilyen módon fényképezőgéppel stresszelni őket, mert már tudom, hogy igazán értékelhető és felhasználható képek úgyis inkább a futamok elején készülhetnek. Később a körülmények és a versenyzők állapota már egyre kevésbé segíti vállalható fotók megszületését, a hangulatos alkonyati és pirkadati időszakot leszámítva. De egy 48 órás vagy még hosszabb versenyen már ez utóbbiakat sem erőltetem a második éjszaka közeledtével.

Gondolok arra is, hogy szinte biztosan feleslegesen pakolnék plusz megabájtokat a memóriakártyára, hogy aztán a leválogatás és az esetleges utómunka időtartamát is megtöbbszörözzem. Meglátásom szerint a kevesebb itt is több: legyen néhány korrekt/látványos kép, ami mehet a különböző közösségi felületekre és a médiának, valamint maradjon olyan emlék, amelyre mindig öröm lesz visszatekinteni.

A lefújás pillanata megint más. Olyankor már úgyis mindenki mindent eldobva fotóz vagy videózik minden kéznél lévő technikával. 🙂 És ezek a felvételek is teljesen rendben vannak (kivéve, ha annyira rossz állapotba kerül a futó, hogy méltatlan lenne azt közzétenni), hiszen a valóságot adják vissza, és segítenek megosztani az élményt azokkal, akik nem lehettek ott a versenyen személyesen. (Kiegészítés azok számára, akik kevésbé járatosak az ultrafutás világában: itt annyi a különbség, hogy egy időtartamhoz kötött teljesítésnél nincs célkapu, amin áthaladva fejezik be a résztvevők a versenyt, ezáltal nincs klasszikus értelemben vett célfotó sem.)

Érdekesség, hogy ezt a bejegyzést több mint egy évvel ezelőtt fogalmaztam meg vázlatként, de most is ugyanezt és ugyanígy írnám, csak a közelmúlt legfrissebb tapasztalataival egészítettem ki.

Összegzésként: Ha másként alakulnak a dolgok, mint tervezted, és igazán nem szeretnéd, hogy megörökítsék az adott pillanatot, ne félj azt kérni, hogy ne tegyék. Jogod van hozzá. Ezt mindenki meg fogja érteni, fotós, rendező, futótárs egyaránt. De a futókra általában nem is ez a legjellemzőbb. Ha úgy is érzed, hogy nem vagy elemedben vagy nincs minden teljesen rendben, gondolj arra, hogy talán mégsem baj, ha elkészül az a fotó. Hagyd, hogy megmaradjon a pillanat, utólag, tiszta fejjel majd ki tudod elemezni. Ráérsz eldönteni, hogy mit jelent neked az adott kép, mire segít emlékezni, milyen tanulságokat segít levonni, és mi az, ami miatt esetleg mégsem szeretnéd megőrizni. Ha adott a lehetőség és nincs nagy baj, fontold meg, hogy élsz vele, mint hogy elmulaszd.

Nekem pedig ehhez el kell tudnom érni, hogy megbízz bennem. Az én feladatom az, hogy valóban olyan fotók lássanak rólad napvilágot, amilyeneket magam is szívesen látnék, ha rólam készülnének futóként. 🙂

További versenyfotókat böngészhetsz a galériában. 🙂