Az eddig megtett út

Arról a két, számomra kedves tevékenységről mesélek most, amelyek elvezettek az evary RUN-ig. A kettőből legalább az egyik egészen biztosan számodra is ugyanolyan kedves, ha itt vagy, és éppen ezt a bejegyzést olvasod. Ismerd meg most az én történetemet…

Futás és fotózás – amikor még semmi közük nem volt egymáshoz

Roppant prózai oka volt annak, hogy gyerekként elkezdtem futni: lovacskának képzeltem magam. 😀 Rajongtam a lovakért. Szerencsére volt is lehetőségem lovak között mozgolódni, a fantáziám pedig megengedte nekem, hogy amikor távol voltam ezektől a gyönyörű és fennséges állatoktól, akkor sem szakadtam el az ő világuktól teljesen.

Tizenévesen a családi kis kompakt kameránkkal is többnyire lovakat fényképeztem. Hosszú ideig tervezgettem, melyik kép hogyan lenne szép, melyik ló hogyan mutat jól. Ha emberek is közreműködtek a témában, gyakran meglehetősen türelmetlenné váltak (minden okuk megvolt rá), mire úgy döntöttem, hogy kellően megkomponáltam mindent, és elkészülhet a fotó. Muszáj volt alaposan tervezni, hiszen a filmkockák száma véges volt, az előhívás pedig egyre költségesebbé vált. 1990-et írtunk ekkor.

Ahogyan a futás a mentsvárammá vált

Szóval amikor se ló, se fényképezőgép nem volt a közelemben, azt játszottam, hogy remek lovacska vagyok. Fura módon a versenyszellem korán beférkőzött a motivációim közé. Ha mások is gyalogoltak ott, ahol én talpaltam (például a buszmegállótól a suliig), addig szaporáztam a lépteimet, míg mindenkit megelőztem. Természetesen ilyenkor kiváló versenyló voltam képzeletben.

A tömeget és a zajt már akkor is nehezen viseltem, így buszozás helyett egyre gyakrabban döntöttem úgy, hogy inkább begyalogolok az iskolába. Sose mértem a távolságot, soha nem volt igazán jelentősége. Amikor ezt a bejegyzést írtam, megnéztem térképen: 2 km-ről van szó. Annyira megtetszett ez a közlekedési mód, hogy ha csak tehettem, hazafelé is inkább sétáltam.

Aztán eljátszottam a gondolattal, hogy hamarabb beérek-e az iskolába futva, mint busszal – mintegy alátámasztva, hogy miért is praktikusabb így bejárni. Úgyhogy megvártam a megállónál a 7:05-ös 157-es járatot, majd amikor elindult Hűvösvölgy felé, én is kilőttem a kereszteződésből és végignyargaltam a Köztársaság utcán, hogy onnan a Máriaremetei úton átkelve tovább folytassam az ügetést a Szabadság utcán a célig. Itt fél szemmel végigpásztáztam a HSC pályáját, bár azon kívül, hogy ott futottuk a Cooper-tesztet, semmi nem kötött oda igazán.

Nem hiszem, hogy kizárólag emiatt tekintettek rám különcként az osztálytársak és a tanárok. Sose voltam bajkeverő, jó tanuló is voltam, ahogy az rendes gyerekhez illik. De az biztos, hogy nem éreztem magam erre a bolygóra valónak, valahogy mindig kilógtam a sorból. A futkározások idején legalább egyedül lehetettem a saját gondolataimmal, és szabadon ábrándozhattam. Akkor kezdtem magam futóbolondként definiálni, amikor már a környéken lakók is kérdezgették szüleimet, hogy de hát miért rohan ez a gyerek minden reggel?

Se futás, se fotók

Ez így ment egészen az általános iskola utolsó osztályáig. Abban az évben új osztályfőnököt kaptunk, aki testnevelés-biológia szakos tanárnő volt. Meg nem értett lélekként valahogy könnyen tudtam azonosulni vele, kicsit ő is mindig kívülálló maradt. Szerintem ez is adott egy löketet, amikor futókat kezdett válogatni a sulicsapatba egy iskolák közötti versenyhez. Voltak nálam gyorsabbak az osztályban, de látta rajtam, hogy kitartó vagyok és elszánt, így engem is magával vitt. A verseny óriási csalódás volt, ha mondhatom ezt. A középmezőnyben végeztem a másfél kilométeres távon, mert természetesen elfutottam az elejét, hiszen mindenki ment, mint a meszes. Minden iszonyú gyorsan történt, és semmit nem élveztem az egészből.

Nagyjából a válogatással egyidőben úgy alakult, hogy az egyik osztálytársnőm elcsalt futóedzésre a Vasas pályára, Pasarétre. Pár hónapig együtt jártunk oda, de nagyon nem az én világom volt ez így ebben a formában. Valaki azzal vigasztalt, hogy én nem is vagyok sprinter alkat, inkább a hosszabb távok valók nekem. És ahogy az edzéseket abbahagytam, a középiskola elkezdésével teljesen háttérbe szorult a szaladgálás. Visszataláltam viszont a lovakhoz.

A fényképezés is újra helyet kapott a szabad délutánokon és a hétvégéken. A takarékosság miatt eleve nem lőttem vaktában, de még megfontoltabb lettem, amikor szüleim rám merték bízni a Zenitet. Felfedeztem a mélységélesség varázsát, innentől kezdve pedig nem menekülhetett sem a pulink, sem a cicánk, sem családtag, sem növény, ahogyan természetesen a lovarda számos lakója sem. Mindent és mindenkit le akartam fényképezni – aki hagyta, azt sikerült is.

Emlékek a régi fotóalbumomból

Az érettségire való készülés miatt azonban ismét háttérbe szorult számomra a lovak világa, ezzel együtt a fotózás is, és ez jó pár évig így is maradt.

Futó kaland

Ahogy fiatal felnőttként dolgozni kezdtem, úgy éreztem, valamelyik elfoglaltsághoz vissza kellene térnem. A futást választottam. Kellett valami, ami átsegít a következő napi munkáig eltelő időn. Kellett egy cél, és kellett egy bajtárs. Szerencsére egy ismerősöm, Kata éppen hasonló élethelyzetben volt, így hetente kétszer együtt köröztünk a hűvösvölgyi Nagyréten, plusz hétvégén mindenki fakultatívan, ahol éppen kedve volt. Én például gyakran vettem célba a hidegkúti vitorlázó repülőteret: Budaligetről oda, majd a repteret megkerülve haza. Illetve Kerekhegy felé is sokszor vettem az irányt, de a változatosság kedvéért arra inkább bringával mentem. És hogy tényleg komolyan vegyük a rendszeres edzést, közös elhatározással beneveztünk az akkor 12 km-es Vivicittára.

Erre az utcai futóversenyre azért emlékszem kifejezetten, mert aznap kétszer is hatalmasat nevettünk. Egyszer még közben, egyszer pedig utána. Közben azért, mert az egyik visszafordító előtt Katát folyamatosan azzal traktáltam, hogy nagyon-nagyon okosan kell beosztanunk az erőnket, mivel a fordító után emelkedő jön, fel a rakpartra. Ehhez méltón leszegett fejjel trappoltunk, nagyon-nagyon okosan beosztva az erőnket. Addig-addig riogattam magunkat ezzel, amíg elértünk a fordítóhoz, és visszakanyarodva azt láttuk, hogy már felfutottunk a rakpartra. Eddig tartott az alamuszi emelkedő, és ezután már teljesen sík a pálya. A meghökkenés miatt kirobbant belőlünk a megkönnyebbült röhögés, aztán persze szépen elcsitultunk és nyargaltunk tovább. Utána pedig nem azért hahotáztunk, mert megcsináltuk, hanem mert menet közben mindketten azt hittük, hogy a másik jobban bírja, nem hagyhatjuk cserben, nem maradhatunk le tőle, tartani kell a tempót a másik miatt, akármi történik is. Amikor hazafelé menet köszönetet mondtam neki azért, hogy húzott magával, kikerekedtek a szemei és azt válaszolta, ő azt hitte, hogy én húzom őt…

Ha nem csal meg az emlékezetem, nem sokkal ezután körülbelül jó tíz évig kimaradt az életemből ez a remek móka. Érdre költöztem, saját háztartást vezettem, beszippantott a munka világa, és egy idő után megvásároltam az első saját lovamat. Ez egy teljesen másik és nagyon hosszú történet, ami úgy végződik, hogy nem ülök többé lóra (vagy bármilyen más állat hátára). A szívemnek legkedvesebb lóról ma is gondoskodom, de ő már alanyi jogon éli saját, lóhoz méltó, gondtalan életét. Viszont azelőtt elég összetett társadalmi életet éltem a lovasok világában. Ezt úgy kell érteni, hogy sok eseményen vettem részt, sok közös túrát vagy találkozót szerveztünk akkoriban.

És ezeket mind boldogan végigfényképeztem. Kineveztem magam az események dokumentálásáért felelős személynek, ezzel legalizálva, hogy mindent és mindenkit becserkésztem egy fotó erejéig. Ismét egy kompakttal kattintgattam, de hé! Ez már digitális volt! Hazaérve a kalandokról egyből nekiestem a szerkesztésnek, vágtam, kontraszttal bíbelődtem, fényerővel és színekkel babráltam… Alig vártam, hogy feltöltsem az albumot és megmutassam a többieknek. Jó emlékeknek bizonyultak ezek a képek, de ennél messzebbre nem jutottam egyelőre.

A lovas korszakom ugyan már a múlté, de abból az időszakból egy immár 15 éve tartó ismeretség maradt fenn egy tehetséges és tapasztalt fotóssal, Edinával. Mindig lenyűgözött a fényképezés iránti szenvedélye, ráadásul számára is a lovak jelentették azt a világot, amit mindennél jobban szeretett megörökíteni. (Ez egyébként az ő esetében most is így van, de ő ezt már igazán magas színvonalon műveli.) Számos közös, néha többnapos kaland van a hátunk mögött, amelyek során együtt bejártuk az  egész országot. Én voltam a sofőr, ő pedig a fotós. Win-win helyzet volt, hiszen olyan mesés helyekre és ritka rendezvényekre jutottam el így általa, amelyeket nagy eséllyel nem látogattam volna meg magamtól. Közben láttam ezt-azt, mit hogyan tesz, milyen eszközöket használ és hogyan dolgozik. Néha-néha még át is engedte nekem a felszerelését, hogy én is próbálgathassam, esetleg róla készítsek képeket. De valamiért úgy voltam vele, hogy ez igazából az ő világa. Ő már nagyon otthonosan mozgott benne, mire mi egyáltalán ismerősök lettünk, és folyamatosan képezte magát, hogy egyre jobb lehessen. Rendkívül tiszteltem ezért, és nem tudtam elképzelni se, hogy hogyan érhetnék fel én hozzá ebben a tudásban.

Szó szerint szerelem

Közben a magánéletben átbotorkáltam egy hullámvasúton, amiből kiszállva egy időre Újbarokra költöztem és ott próbáltam összeszedni magam. Ebben a nagyjából négyszáz fős, Vértes melletti faluban – amely Közép-Dunántúl legkisebb települése – bukkant fel újra a csavargás iránti kedvem. Ki kellett szellőztetnem a fejem, és nem ártott volna kicsit jobb formába is kerülnöm. Elhatároztam, hogy körbesétálom a falut. Lóval is ment korábban, mit nekem az a 3 km… Aztán amikor ezt már kezdtem unni, arra gondoltam, miért ne kocognék. Aztán elkezdtem mérni az időmet, eleinte csak telefonnal. Egek, mekkora mámor volt, amikor először futottam körbe 21 percen belül az egész falut! 😀

Mint korábban a fővárosban, itt és most is akadt bajtársam. Adrival kezdtem el róni a faluköröket, aki kellően lelkes volt ahhoz, hogy újra versenyeken induljunk. Időközben továbbköltöztem Biatorbágyra, így a herceghalmi futóközösséggel kezdtem el kicsit hosszabbakat futni. (Eleinte le voltam sápadva, hogy edzésből futnak 10 kilométereket…!) Környékbeli terepversenyek, városi félmaratonok, dörgicsei panoráma, BSI Brutálfutás, utcai tömegrendezvények… De Adri nem állt meg itt. Rávett, hogy tekerjük körbe a Balatont az UB-n, amit 19 óra alatt meg is tettünk. Mondjuk legalább tényleg formába jöttem. 😀

A fotókat készítették: Beda Szabi (Brutál futás) és egy ismeretlen ultrabalatonozó (UB rajt)

Ekkortájt ismerkedtünk meg Szabival, általa pedig belecsöppentem a Futapest terepfutó versenysorozatba. Az első teljes szezonomat még rövidtávon teljesítettem, korosztályban abban az évben mindketten első helyezettek lettünk az éves összesített pontversenyben. Időközben apránként javítgattam a félmaratoni időmet (sikerült végre 2 óra alá mennem), és túl voltam az első maratonon is.

Itt még gondtalanul nyargalva (valahol Németországban, fotó: Beda Szabi)

Következő évben már Szabihoz hasonlóan a hosszútávokon indultam, de ekkor kezdődtek a furcsaságok, jelentek meg a baljós tünetek. Hiába futottam egyre gyorsabban és egyre hosszabbakat, a súlyom mindenféle kalóriamatek ellenére gyarapodni kezdett. Pajzsmirigy alulműködés lett a diagnózis, amit két orvos is megerősített. Még a szezon vége előtt az endokrinológus határozottan eltanácsolt a versenyzéstől, de igazából addigra már magam is éreztem, hogy le kell nyergelnem a képzeletemben robogó versenylovat. 😦 Sosem voltam kiemelkedően gyors futó, de élveztem, hogy küzdök, és kihozom magamból, amit csak lehet. Szerettem, hogy ez mindig egy kicsivel több volt, mit korábban. És féltem, sirattam, hogy ez nem lehetséges többé.

Az nem lehet, hogy ne legyek a pályán

Ekkortájt egy picit megzuhantam lelkileg. Nem voltak célok, nem voltak konkrét edzések. Megijesztett a diagnózis, és mindenekelőtt rendbe akartam jönni. Tudtam, hogy sokkal jobban kell kímélnem magam, nem kockáztathatom az egészségemet. Rengeteg stressz ért az azt megelőző hónapokban, a versenyzéssel pedig sajnos – mint utóbb kiderült – fizikailag még rátettem erre egy jó nagy lapáttal. Nem csoda, hogy borultak a hormonok…

Szerencsére olyan kompromisszumot sikerült kötni a doktornővel (hiszen a mozgás továbbra is fontos szempont kellett, hogy maradjon, ezt vallja ő is), hogy futhatok, ha szeretnék, de csak akkor és annyit, amikor és amennyit nagyobb megerőltetés nélkül tudok abszolválni, szóval kvázi amíg és amennyi tényleg jól esik. Megnyugtatott ugyanis, hogy létezik úgynevezett pozitív stressz, szóval ha tényleg örömömet lelem a futásban, és nem tolom túl a dolgot, akkor – kíméletesen – csináljam. Deal.

Ugyanakkor a versenyek hangulatáról nem tudtam lemondani. Szabit továbbra is mindenhová elkísértem, de rettenetesen fájt, hogy én csak ott lézengek, amíg mások kint szaladnak. Meg kellett találnom a módját, hogy én is újra a pályán lehessek. A Futapest sorozat mesés helyekre repíti el a résztvevőket, nem akartam elmulasztani a lehetőséget, hogy én is bolyonghassak erdőn-mezőn. Megkérdeztem Tamást, a versenyszervezőt, hogy teljesíthetem-e versenyen kívül az útvonalat. Nem tolva a tempót, csak úgy lájtosan, ha kell, belesétálva. Ekkor ajánlotta fel, hogy lehetnék rendező. Bejárhatom a pályát, és közben biztosíthatnám az útvonalat bizonyos pontokon, amíg elhalad a mezőny.

És – ha már ott vagyok – talán fotózhatnék is.

Elképzelés és valóság

Nos, így kezdődött. Így kezdődött újra. Kibattyogtam a mobiltelefonommal a megadott pontra, vártam a futókat, és… Jáj, ez így nem lesz jó. Kevés a memória. Nem elég nagy a felbontás. Nem elég gyors a telefon. Na és ezek a futók…! A futók sosem pont ott haladnak el, ahol én elgondoltam. Pedig hát azért jó lenne valami értelmes kompozíció. (Ezúton is visszamenőlegesen elnézést kérek minden fotóstól, akinek a lencséje előtt valaha én krosszoztam!) Néha zoomolni se lenne rossz. Ez így komolytalan. Ennél jobbat érdemelnek a versenyzők. Ennél biztos, hogy többre vagyok képes. Ennél jobb munkát szeretnék kiadni a kezemből. Tamás mondta ugyan, hogy tud adni fényképezőgépet, de addigra már elvesztem. Sajátot akartam. 🙂

Futapest versenyeken, immár rendezőként

Nyilvánvaló volt, hogy Edinához fordulok tanácsért. Feltettem neki a rettegett kérdést, amit minden fotósnak legalább egyszer (de inkább többször) feltesznek élete során… Mit javasol, milyen fényképezőgépet vegyek? 😀 Átbeszéltünk mindent, hogy mire kellene, mennyire gondolom komolyan, mennyit konyítok hozzá, és mennyit tudok rászánni, stb. Ezek alapján első körben egy jobbféle bridge kamerára esett a választás. Igazából szinte minden funkció megvolt rajta, ami egy DSLR-en lenne, sőt, az élőkép miatt valójában jobban megalapozta egy MILC használatát. Igen, voltak korlátai. Ugyanakkor tudtuk, hogy ez csak egy állomás, elindulni pedig teljesen megfelelt.

És ahogy az várható volt: amikor kicsomagoltam az átvett kamerát, kiderült, hogy jóformán semmit nem tudok a fényképezőgépekről. 😀 Abban biztos voltam, hogy mostantól fel kell kötni a nadrágot. Nincs mese: tanulni kell. Ráadásul gyorsan, mert a Futapest versenyek viszonylag sűrűn követik egymást egész évben. Meglettek az alapok egy elméletet és gyakorlatot egyaránt nyújtó tanfolyam keretein belül, majd megismerkedtem az utómunkával is. Önállóan gyakorolni pedig azon a csapaton kezdtem, amelyiknek a tagjaként Szabi is fut. Szegény gepárdok sosem tudhatták, hol bukkanok fel egy-egy edzés során… Minden bokorból én vadásztam rájuk, minden közösségi futásukon ott fetrengtem az útvonal mellett, akár az Infoparkban köröztek, akár a Hármashatár-hegyen keltek át.

A Gepárdok egyik közösségi futóeseményén (fotó: ismeretlen biciklis anyuka)

Idővel kezdett értelmet nyerni minden. Bújtam a Sony használati útmutatóját, egyre több mindenre rájöttem, egyre több dolgot próbálgattam. Edina sem fukarkodott a segítséggel, tőle bármikor bármit kérdezhettem. Ha az kellett, fogtuk a gépet és felkerekedtünk sétálni, vagy egy online meetingen tologattuk a csúszkákat a képszerkesztő programban. Egy dolog volt a lényeg: olyan képeket akartam készíteni, amilyeneket magamról is szívesen látnék futóként.

Egyre jobbat akarni

Nem mondom, mélyvíz volt a mezőny-fotózás ilyen kevés tapasztalattal. Eleinte csak az volt az elvárás, hogy mindenkiről legyen kép. De nekem egyáltalán nem volt mindegy, hogy előnyös vagy előnytelen az a kép. Azokat a mozdulatokat kerestem, amik a legjobban mutatnak egy futónál, akár lányról van szó, akár fiúról. Ezenkívül vágytam arra, hogy a környezet is szép legyen. Ha van egy bármennyire is apró különlegesség vagy jellegzetesség a pálya mentén azon a ponton, ahova éppen ki lettem jelölve, azt igyekszem belekomponálni a képbe. Keresem a színeket és formákat, a legjobb szögeket és irányokat. Azt szeretem, ha jól fel tudok készülni minden egyes alkalomra, ezért sokszor tanulmányozom a pálya útvonalát már napokkal a verseny előtt.

Ha a megrendelő táncoló nyulakat kér, akkor a megrendelő táncoló nyulakat fog kapni.
(Megtörtént eset. Futapest, Iklad)

Tamás egyébként akaratlanul is nagy tanítóm. A kezdetektől kendőzetlenül elmondta a véleményét (jót és nem jót egyaránt) a képekkel és a felszerelésemmel kapcsolatban. Nem mondom, hogy egy-egy észrevétele nyomán néha nem uralkodott el rajtam a csüggedés, de egyre könnyebben és gyorsabban túl tudtam lendülni ezeken a tipródásokon, és miután az önostorozást befejeztem és elfogytak a kifogások (hogy miért lett valami olyan, amilyen), képes lettem megérteni, hogy hol és miért volt jogos a meglátása. Értékelem, hogy egyenesen kommunikálja az igényeit és az ötleteit, hiszen mindkettőnknek az a célja és az érdeke, hogy minél jobb képek szülessenek. Innentől pedig már arra törekszem, hogy a következő alkalomtól kijavítsam az észrevételeket, majd beépítsem az újabb ismereteket a munkamenetembe. Miközben persze azért igyekszem megtartani az egyensúlyt az elvárások és a saját ízlésem között.

Időközben a bridge-et felváltotta egy igazi MILC. Immár Fujifilm rendszerrel felszerelkezve gyarapodik a futókról készült fotóim száma.

Szabadon alkotni – kreatív fotózás futókkal

Ennél a műfajnál – a mezőny fotózásnál a pálya egy kijelölt pontján – viszont sokszor eléggé meg van kötve a kezem. Mindig igyekszem a lehető legtöbbet kihozni az adott körülményekből, és vitathatatlanul jó kis feladat minden egyes alkalom. Mondhatni, edzésben tart. 🙂 De jobban élvezem, amikor teljesen szabadon mozoghatok a pályán, és még inkább kedvemre való, ha nem köt minket a szintidő és a helyezés.

Kellékigazítás a mogyoródi Futapest verseny előtt

Igen, minket: a fotóst és a futót egyaránt. Egészen klassz és egyedi dolgokat lehet közösen kihozni abból, ha van idő megtervezni a koncepciót, átgondolni a legjobb mozdulatokat, bevonni a legszebb fényeket, megközelíteni a legkedvesebb helyszíneket, főleg, ha van egy különleges vagy szokatlan ötlete akár a futónak, akár nekem… Szeretek több időt szánni egy-egy futóra, vagy akár egy egész csapatra. Szeretek nagyobb teret adni a kreativitásnak, és személyesebbé formálni a fotózásokat.

Ezek mentén kezdett körvonalazódni az, aminek köszönhetően megálmodtam az evary RUN-t. Nem tudok és nem is akarok elszakadni a futástól. Túl régóta az életem része, túlságosan szeretem. És engem is meglepett, hogy még mindig mennyire szívesen örökítem meg a pillanatokat. A legboldogabbá az tesz, hogy ezt a két szenvedélyt ötvözhetem egymással. Azt szeretném, ha sok futónak segíthetnék olyan egyedi fotók elkészítésében, amelyekre mindig értékes és különleges emlékként tudnak tekinteni.

A hab a tortán, hogy én is futhatok. Az orvosi javaslat visszaterelt ahhoz a módhoz, ahogy gyerekként szerettem ezt csinálni: A-ból B-be közlekedve vagy körözve, de a magam módján, kötetlenül, a saját univerzumomban elmerülve. Bárhogy is nézem, szaladva vagy a kamera keresőjén keresztül, nekem futtában teljes a világ.